Van az a pillanat, amikor a kutya rád néz, és a szeme tele van azzal a néma kérdéssel: „Mit rontottam el?” Aztán a régi gazda elfordul, átadja a pórázt, és elmegy. A kutya nem érti a „körülményeket”, a „lakás túl kicsi”, az „allergia”, a „nincs idő”. Csak azt érti: az egész világát elvették tőle.
Számára a gazda nem ember. A gazda a nap, a hold, a biztonság, az étel, a simogatás, a közös séta, a kanapé sarkán a saját szag. És ez az egész univerzum egyik pillanatról a másikra eltűnik.
A szervezetét elönti a kortizol, a stresszhormon. Szíve száguld, lélegzete felszínes, minden izma megfeszül. Van, amelyik napokig nem eszik – a kedvenc jutalomfalat is ott marad érintetlenül. Van, amelyik éppen ellenkezőleg, mohón tömi magát, és utána elrejti a maradékot a kanapé mögé, hátha ez az új hely is csak átmeneti.
Aztán jönnek a gyász szakaszai – pontosan úgy, mint az embernél.
Először tagadás. Szaglászás minden sarokban, órákig ül a bejárati ajtónál, fülel minden autóhangra. Egy ismerősöm labradorja két hétig rohant az ablakhoz, ahányszor csak kocsi állt meg az udvaron. Minden egyes alkalommal reménykedett. És minden egyes alkalommal összetört.
Utána apátia. Lefekszik a sarokba, és csak néz maga elé. Nem játszik, nem reagál a névre, nem csóvál. Ez nem lustaság. Ez valódi depresszió. A világ elvesztette a színét.
A kölykök gyorsabban túllendülnek rajta – pár hét, és már az új embert látják a világ közepének. De egy felnőtt vagy idős kutya? Aki 5-10-12 évet töltött egy családdal, ugyanazzal a szaggal, ugyanazzal a rituáléval? Neki ez olyan, mintha kirántanák alóla a földet. Láttam tizenkét éves spánielt, aki egyszerűen feladta – csak feküdt, és várta, hogy vége legyen.
- rágja a bútort, a saját lábát, a falat
- folyik a nyála, remeg, hasmenése van
- órákig nyalogatja magát kopaszra
- vagy éppen nem enged el az ajtóból, ha csomagolsz, mert fél, hogy megint eltűnsz
De a legszebb az egészben a kutyák hihetetlen megbocsátó képessége.
Mert előbb-utóbb mégis megmozdul a farka, amikor belépsz. Először csak egy kicsit. Aztán odahozza a játékát. Aztán már vár az ajtóban, és boldogan fut feléd.
Lehet, hogy egy hónap kell hozzá. Lehet, hogy fél év. De megtörténik. Ismét megbízik. Ismét szeret. Minden fájdalom ellenére újra kinyitja a szívét.
És amikor ez megtörténik, amikor végre rád néz azzal a végtelen, tiszta kutyaszerelemmel – akkor érted meg, mekkora ajándék, hogy pont te lehettél az, aki összeforrasztotta a törött lelket.
