Van egy illat, amitől azonnal könnyezni kezdek. Nem a jegyei miatt, nem a piramis, nem a márka – egyszerűen „az anyám illata”. Még ma is, felnőtt fejjel, ha beleszagolok egy régi flakonba, egy pillanat alatt ott vagyok a régi gyerekszobában, hallom a nevetését, érzem, ahogy átölel.
Az illatok nem csak illatanyagok – ők a leggyorsabb időutazógép a világon.
A tudomány is igazolja, amit mindenki érez: az orrunk egyenesen az agy érzelmi központjába, a limbikus rendszerbe vezet. A látás és a hallás előbb áthalad a logikus, feldolgozó területeken, az illat viszont azonnal bekopog az emlékek és érzések ajtaján. Ezért tud egy fújás Chanel No.5-ből vagy egy régi férfiparfüm ötven év után is visszahozni egy embert, egy ölelést, egy karácsonyt.
A klinikai neuropszichológusok szerint az illatok erősebb emlékhorgonyok, mint a fotók vagy a dalok. Amikor beleszagolunk valamibe, az agy nem csak „felismeri”, hanem újraéli azt az érzést. A biztonság, a szerelem, a gyász, a boldogság – minden egy pillanat alatt visszajön.
Sokan őrzik a halott szeretteik illatát. Van, aki a régi pulóvert nem mosja ki, van, aki a parfümöt fújja a párnára, van, aki csak a kávéfőző hangját és illatát indítja el minden reggel. Ezek nem babonák – ezek csendes, személyes terápiák. Az illat segít átélni a hiányt úgy, hogy közben mégis jelen van az, aki már nincs.
Ha valakinek nem volt „saját” parfümje, akkor is meg lehet találni azt az illatot, ami ő volt. A frissen vágott fű, amiben mindig sétált. A kávé, amit minden reggel főzött. A fenyő, amit minden karácsonykor behozott a lakásba. Egy gyertya, egy szappan, egy tea – bármi lehet az új „ő”.
A saját kedvenc illatomat már nem gyártják. Évek óta vadászom a világ minden sarkában az utolsó flakonokra, és az egyiket idén karácsonykor az anyám fa alá teszem. Nem azért, mert nincs neki parfümje. Hanem hogy amikor kinyitja, és magára fújja, én is otthon legyek – még akkor is, ha éppen ezer kilométerre vagyok.
Az illat nem csak molekulák halmaza. Az illat szeretet, ami nem tűnik el soha.
